"Az igazi szent a nép között járkál, azzal eszik és alszik és a piacon ad és vesz és megnősül és a társalgásban részt vesz - és Istent soha, egyetlen pillanatra sem felejti el." - mondja Rúmi a XIII. század egyik legnevesebb misztikusa.
Gergó Dávid
Vele nagyjából egy időben Olaszországban Francesco a húszas évei elején maga mögött hagyja a világot és az erdőbe vonul. Leprásokat segít és odaadja mindenét a szegényeknek. Vajon mi járhat egy ilyen ember fejében? Mi késztetheti egy ilyen szélsőséges döntés meghozatalára? Ma már, ha a "szent" szót halljuk, kissé megborzongunk. Egyre kevesebb hitelességet és őszinteséget vélünk látni a világban. Mikor tiszta jellemekről hallunk, azt keresgéljük, hol lehet a hiba? Hol a hazugság? Hol a takargatnivaló? Mert ahol hazugság van, ott szentségnek nincs helye - mondjuk. Valami belső hang mégis arra késztet minket, hogy bízzunk abban, hogy vannak őszinte emberek, létezik tiszta szándék és önzetlen segítőkészség, és mikor ez a bizalom beteljesedik valaki által, öröm járja át a szívünket.
Minden gyanakvás és ítélet bezár egy-egy ajtót előttünk, és minden bezárult ajtó szűkösebbé teszi a világot. De ha képesek vagyunk felnyitni az ajtókat, azzal fogunk szembesülni, hogy a rossz tulajdonságok, melyekkel a többi embert felruháztuk, megszűntek. Nem azért szűnnek meg, mert megváltozott a világ, hanem mert mi magunk változtunk meg. Vajon észre tudjuk-e venni a jó dolgokat, és tudunk-e örülni nekik? Tudunk-e örülni olyanoknak is, akik más eszmeiséget képviselnek, mint mi? Meg tudunk-e érteni a miénktől eltérő nézeteket? El tudjuk-e fogadni, ha valaki más dolgokban hisz? Aki felnyitja mindezen ajtókat, rácsodálkozhat, hogy az élet egy örömteli játék, és minél inkább táncolunk, annál többen perdülnek táncra körülöttünk is.
Szent Ferenc ezt az áldást és örömet örökítette meg a Naphimnusz című költeményében, a maga korában és tapasztalatai szerint, és ezt közvetítette életével is, Az öröm, ami széppé teszi azt is, amitől félünk. Az öröm, ami átjárja az élet minden egyes mozzanatát. Ha kívülről várjuk, csak addig marad, míg a másik élteti bennünk. Ha viszont felnyitjuk az ajtókat, rátalálunk a forrásra, és örömünk már többé nem attól függ, hogy milyen a világ... sőt... a világnak lesz szüksége arra, hogy megosszuk vele is ezt az örömet...


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése